Ha nem adott, akkor vegyél minimum két embert, tedd őket olyan közel egymáshoz, hogy teljes valóban lássák a másikat, majd kösd be a szájukat, dőlj hátra, és figyelj. Azért kötötted be a szájukat, hogy idővel rájöjj a legnagyobb hibádra. De ezt most még nem tudod.
Szóval a két ember, aki legyen a szemléltetés kedvéért nő és férfi, a tiltott szó hatálya alatt állnak. Kommunikációjuk elenyésző, de a legveszélyesebb fegyver a birtokukban: látnak. Mit kezdenek egymással? Fűszerezzünk egy érdekes változóval: tetszenek egymásnak, igazán kedveli egyik a másik kinézetét. Mihez kezdenek? Időérzékeny emberek, így nem pazarolják azt: a környezet korlátaitól függően a lehető legtöbb pillantást lopják a másiktól, és igyekeznek íriszükkel lefotózni a viszont kézbesített mosolyokat. A szemhéjuk funkciója kibővül: nem csak az alvásért és a szem nedvesen tartásáért felel már, az átjárót jelenti abba a világba, ahol a másik személy -noha nem a realitásnak megfelelően, de (és a hangsúly ezen van) - megfordul. Itt valósul meg ugyanis egy lényeges mozzanat: a fantáziájukból kezdik el felépíteni, megfesteni a másik ember képét önmaguk belső vásznán, ordenáré nagyságú ecsetvonásokkal operálva. Igénytelen és felszínes a vásznon megjelenő folt, amit odapingálnak, de nagyonis meg vannakk elégedve a munkával. A körvonalak még csak-csak megvannak, de a megjelenő színek, a határokból kilógó idétlen, rikítóan elütő árnyalatokon odaspriccelt pontatlan elfolyások nem a legszebb munkákat, a közvetlen emberi kontaktust idézik. Nem beszélnek. Bár a nézésük iránya gyakran találkozik, kimondatlan szavakat leskelődve beindul a fodrozódási folyamat, ami a köztük lévő kontaktust az 'észlellek' fázisba kíséri, de továbbra sem beszélnek. Mert te nem engeded. A képzeleted rabja vagy, és félsz az elképzelhetetlentől és a nem elképzelttől. Így, hogy megértsd: azonnal hátraarc és kapaszkodsz a múltadban felejtett narkotikumként szolgáló kijárataidhoz, amik elhitetik veled, hogy megmenekülhetsz. Mennyivel egyszerűbb lenne megszabadulni a korlátaidtól, mennyivel egyszerűbb lenne beszélni. De ők csak arra használják a szájukat, hogy egy lefelé irányuló görbe vonalat formáljanak velük amikor nap, mint nap felfogják: a bennük épülő, szépülő kép közel sem azonos a realitással. Csalódás, de magadnak csinálod. Mikor azon kapják magukat, hogy beszélnek egymáshoz, dédelgetik, szeretgetik, becézik, simogatják a másikat, akkor a szem hirtelen a már hét másodperce zöldre váltott jelzőlámpa fényére fókuszál, és a hirtelen tudatában annak, hogy mindössze tíz másodperced van átkelni, de csupán három maradt, s mire ténylegesen mérlegelsz már csak kettő - a bőrődet mentve inkább maradsz egy helyben. Ez a bámulatos történés az álomból való kizökkentés jelensége, amelyet gyűlölsz, mert csak az álmaidban érzed magad biztonságban. A piros lámpán való átkelés helyzetében nem.
Sosem fogsz átkelni a verbalitás jelzőlámpákkal őrzött mezején, mivel makacs és repetitív vagy. Így a férfi és a nő között sem fog megtörténni a valóságon alapuló retusálás, ezért a vászon meggyűrődik, kifakul és elrohad, mert mire átérnél a mezőn, már késő lesz, és minden, ami megtörténhetett volna, csak egy rongyos emlékcafat marad, amit olykor-olykor felidéz a plafonod, amit kérdően néztél, mikor a hiányzó darabkákat kerested.