Te nem is abban a világomban létezel, amelyikben olykor-olykor látlak. Némelyik világomban ölelnélek-csókolnálak, de te abszolút elveszel. A sivatagomban jársz vagy a szavannán? Nem kereslek. Nem talállak. Fejfájással tűzdelt, örömben és fájdalomban egyaránt gazdag evilági átlag-kedden merengtem a szeretlakban. Abban, ahol ott a sziluetted és a hangod is hallatod néha. De miért nem létezel? Miért csak úgy vagy? -valahol. Mindenhol. Mint valami, amit csak hosszú távon nélkülözve halnék ki ebből a világomból. Kotorászhatnék, festhetnélek, rajzolhatnálak, hangodat is visszaadnám a hangrezonanciának. De nem te lennél, nem akarsz az lenni, ami minden világból kiveszi magát, hogy egy az egyben ott lehessen abban az egyben, ahol a szeretlak is nyomokban lakókat tartalmaz. Ami késik, arra várni kell. De te a költözködést és a várakozást sem szereted.